Néhány napja járt nálam egy házaspár fotózáson.
Fontosnak tartom, ha van rá mód és lehetőség,
de főleg idő! idő a kommunikációra. akkor tegyük!

és akkor beszélgettünk. és a férfi a 3. mondatnál előhozta.
…hogy a baba, szóval,h még…- és elcsuklott a hangja.
ritka az a csend, ami ezután következett. az a fájdalmasan szép csend,
ami csak kevesek ajándéka.

és,h szinte már mindenféle programon túl voltak, jó tanácson, intim tornán,
étkezés optimalizáláson, de nem! és nem! hormon csomagokon. rengeteg plusz kilón,
h szinte csak a levegőből is tapadtak a nőre a kilók.

“rá görcsölnek, engedjék el”. -javasolták!
de mit engedjenek el, ha itt
sincs?- gondolták magukban. meg, h ők “csak” egy darabot szeretnének a szívükből.
és végül oda jutottak,h sehova nem jártak.
sehova, ahol ismerik a történetüket.
és mindenki! mindenki! okos! a témában. észosztás. és persze a jó szó,
és mindenki csak segíteni akar, egy emberként. persze, drukkolnak is.
ha pedig már itt lesz a baby, akkor ne ezt a pelust, hanem amazt, meg,h a rácsos ágy és a matrac,
feltétlenül! antiallergén!!!

az idő múlásával a kettőjük közt is a minimum alá süllyedt a kommunikáció.
mondván, minden mögött kudarc lapult. egy időzített bomba! a konfliktushoz!
később addig is eljutottak,h elválnak. és meg is kezdték a költözést,
cincálták a bútorokat, ki- mit visz. végül mindenki lemondott mindenről, mert,h minden közös…

és mégis együtt maradtak. antiallergén kókusz matrac, és baba nélkül.

Együtt!