Anyukám, apukám mellettetek a helyem!
(Nyárádi Adrienn írása)
Ülsz az ágyad szélén, nézed a vynil padlót.
Már többször lefutattad magadban azt a napot...nem-nem érted.
Ma még fejned is kell...- éjszaka is leadható,-mondták.
Egy hete még azt a kis plédet nézegetted a neten,
hogy végül melyiket rendeld, ma már semmi nem érdekel.
Hatalmas hiányt érzel, végtelen űr.
A gyomrod apró üveggolyóvá zsugorodott.
Egésznap reszketsz.
Beszélsz naponta többször a pároddal, hatalmas szünetek egy-egy mondat között a vonal túlsó végén.
Nagyon féltek, de van reményetek: az a csepp kis lélek ott most egyedül az inkubátorban,
tengernyi csövek közt.
Hatalmasat küzd, épp megmenti magát!
Imádkoztok, pedig korábban nem volt rátok jellemző.
Figyeled az óramutatót, várod a látogatást.
Ahogy csoszogást hallasz a folyóson megdermedsz.
Vajon az orvos e az? Inkább ne jöjjön.
Végre mehettek látogatni, minden lépés olyan, mintha mérföldeket tennétek meg.
Úgy érzed menten összeesel, de nagyon siettek, hogy végre együtt legyetek, amennyit csak lehet.
Korlátok közt, de együtt.
Nyílik az ajtó, csak nyeled vissza a könnyeid, mutatja a nővérke: ott, arra.
Mentek, már tudjátok a járást.
Az inkubátorhoz léptek, még nem vehetitek magatokhoz. Folyik össze minden előttetek.
Sírni, ordítani kéne, de erősnek kell lenni, most van itt az idő.
Kitisztul minden, látjátok őt.
Hirtelen azt sem tudjátok, hogyan közeledjetek. Bice-bócán, ahogy csak tudjátok simogatjátok
fáradt kis testét, megfigyeltek minden apró részletet rajta. Minden szépet, s jót suttogtok neki.
Szeretet,erő és hit költözik belétek, de olyan, ami majd szétveti a kórtermet!
Holnap már jobb lesz, suttogjátok egymásnak.
Köszönet a pici lelkeknek ezért a határtalan küzdelemért, köszönet nektek szülőknek, hogy
még ott is fényt láttok, ahol már rég sötétség vonul.
Köszönet a segítő kezeknek, és mindenkinek, aki szerepet vállal a gyermekek felépülésében!
Minden szépet, s jót kívánva:
Nyárádi Adrienn
Nyárádi Fotó