Nógrád megyében járok. Édesanya (Szidónia) vár a családi ház udvarán.
Csendben köszön, tessékel beljebb.
A házban PÉLDÁS REND, kályha melege, gondoskodás jelei
az utolsó függönyredőn is. Szoba, konyha.
Az édesanya kedvesen mutat egy másik szobába, ott van Antón- mondja.
Alszik.
Ágya mellett gondosan vasalt törlőkendők, steril eszközök.
RENDSZER! De nem ám csak úgy tessék-lássék módján.
Tisztába kell tennem- néz rám kedvesen az édesanya.
Bólintok, és a konyhában várakozom.
Reggel még egy Nádas Péter regényen járt az eszem,
most itt állok az élet sűrűjében.
Mások élete, és az enyém,-jegyzem meg magamban.
Szidónia már két gyermekét eltemette.
Tragédiák sora összezár a házban.
Be lehet jönni, már csak a felsőjét adom rá-szól ki az anyuka.
Öltözteti, mozdulatonként megsimogatja a kislányt.
Amerre nézek, csak a törődés végtelen nyomai, a szívem összefacsarodik.
Szép ez, csoda ez!
Mutatja, hogy direkt a fotózásra vett neki egy hajpántot.-mosolyog
Rendezgeti. Kéri, hogy segítsek, én ezt biztos jobban értem,
hogy hogyan áll jobban. Nem, nem értek senkinél, semmit jobban.
Már semmit nem értek.
Mindent egyedül csinálsz?-kérdezem
Igen, mindent!-válaszolja, szerényen.
Gyülekeznek a felhők a fejem felett.
Együtt elrendezzük a kislány hajába a pántot.
Érzem egyre kisebbre zsugorodom, egy porszem vagyok.
Elkezdek fotózni. Képekbe "összezárom" a sorsukat.
18 évet. 18 teljes évet, az összes könnycseppet, szeretetet,
fájdalmat, törődést, kitartást nehézséget, napokat, heteket, hónapokat!
Hatalmas tisztelet nektek Szidónia és Antónia!
Fájdalmasan szép ez a kapcsolat!