Napok, hetek, hónapok és évek.
Amikor az idő múlása ontja a véred.
Ketyeg az óra, peregnek a homokszemek.
Álom ez?
Lehet, hogy csak álom!Csak rázzon már fel valaki- ezt kívánod.
S rajtad kívül senki sem tudja, de elvérzel.
Emberek sétálnak el melletted,
kevesek ajándéka, hogy igazán lássanak téged.
Fényességedet.
Batyud, sorsod a válladon.
Fojtogat, mintha kést nyelnél folyamatosan.
...hogy vagytok? - jól vagyunk- feleled, mosolyogsz.
Sűrű, kátrányos szomorúság a szemeidben. Tagadhatatlan fájdalom.
Tudnál mesélni...de kinek és minek is?-kérdezed magadtól.
A falak összezártak.
A hullámok összecsaptak, már rég megfagytak a fejed felett.
De te mégis döngeted azt a vasajtót: hozzátok már azt a pirulát, kezdjük
már el azt a kezelést....hát nem értitek, hogy fogytán az idő!
Visszhangzik. Mindent ezerszer hallasz. Hallod a hangod.
Más is hallja? HAHÓ? Van ott valaki? Hol vagytok?
Zuhansz! Elszürkül arcod! Hideg a kezed.
Holnap is, és utána is felkelsz.
...és megteszed százszor ezerszer is!
Köszönjük, hogy vagy és köszönjük azt a végtelen fényt, amit hozol a világba.
A reménységet szépre,s jóra egyaránt!
Szeretettel:
Nyárádi Adrienn
Nyárádi Fotó